A hatalmas lombkorona szabálytalan árnyékot vetett a fa törzse mellett lévő kitaposott földre, mintha valamilyen titokzatos ország térképét rajzolná ki. A fiúcska felmászott a vastag törzsön, amíg a zöldellő levelek teljesen el nem takarták. Mindig a fa koronája jelentette számára a biztonságot, amikor el akart menekülni a gyermekotthon zajától. A vén ágak között, a kert csendjében tudta igazán kisírni magát. A platán mindig meghallgatta, és a panaszaira nem szidással vagy dorgálással válaszolt, csak halk susogással. Legtöbbször még a fa gondolatait is hallani vélte, és érezte azt az oltalmazó, gondoskodó szeretetet, amit az édesanyjától soha sem kaphatott meg, hiszen soha nem ismerte.

A nevelők egy idő után már egyenesen a fa rejtekadó lombjai között keresték, amikor nyomtalanul eltűnt az árvaházból. Ezúttal nem azért kereste fel a rejtekhelyét, mert megbántották vagy verekedett, hanem búcsúzkodni jött. Megpróbálta gondolatban összegyűjteni mindazt, amit az öreg növény iránt érzett. Elmondta neki, hogy azok, akik örökbe fogadták, soha nem lépnek majd a helyére, hiszen az édesanyai szeretetet sem pótolhatja semmi. A vaskos ágak lágyan bólogattak a tavaszi szélben, így válaszoltak a kisfiú szívből jövő gondolataira. A gyermek félt, hogy talán soha nem láthatja viszont hűséges barátját, ezért meg akarta pecsételni a kapcsolatukat. Amikor lemászott a fa tövébe, előkotorta zsebéből ócska, fanyelű bicskáját, és elkezdte faragni vele a kérget. Az első betű egy kicsit otrombára sikeredett, de amikor a munkával végzett, elégedetten olvasta a rótt betűket, amelyek megörökítették a nevét: Tibor. Az elégedettség nem tartott sokáig, mert a fa többet nem szólt hozzá, csak némán csorgatta a faragás környékén életnedvét, amelyek az édesanya arcán legördülő könnycseppekre emlékeztettek. A gyermek egy pillanatra megállt, és arra várt, hogy a fa mégiscsak odasúg neki valamit búcsúzóul, de az ódon kert csupán a madarak civakodását visszhangozta. A fiúcska összeráncolta a szemöldökét, majd legyintett egyet, és továbbállt. Arra gondolt, hogy talán csak a képzelete játszott vele mindvégig, amikor hallani vélte a platán hangját.

Sok esztendő múlva a férfivá érett gyermek egy műtőasztalon feküdt, és orvosa az életéért küzdött, amikor megpróbálta újraindítani a szívét. Amikor az emberi eszközök kudarcot vallottak, az orvos kezébe vette a húsos szervet, és masszírozni kezdte. Néma fohászkodással dörzsölgette a beteg szívet, ami egy örökkévalóságnak tűnő idő után halkan megrezzent a gyógyító kezekben.

Ahogyan a folyók visszatérnek néha a régi medrükbe, úgy az ember életútja is visszakanyarodik a gyermekkori helyszínekhez. Tibort váratlanul megrohanták a régi érzések, amikor az öreg fára nézett, aki semmit sem változott a hosszú évek alatt. Amikor körbejárta a törzset, a sok faragás és rovás között megpillantotta a saját megkopott nevét. Eszébe jutott a búcsúzás, és arra gondolt, hogy a fa vajon miért némult el akkor hirtelen. Azért, mert megsebeztél, és fájdalmat okoztál. Pedig hányszor mondogattad nekem, hogy úgy szeretsz, mint az édesanyádat? A férfi ijedten a háta mögé pillantott, de a park teljesen néptelennek tűnt. Amióta megjárta a halál mezsgyéjét, sok különös dolog történt vele, de ez tűnt számára a legfurcsábbnak. Nemcsak a lombok halk suttogása csendült fel a fülében, hanem tisztán hallotta az öreg fát, mintha valakivel beszélgetne. „Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Rögtön lefaragom a nevemet, hogy eltüntessem” – szólt a férfi, és kotorászni kezdett a zsebében a régi bicskája után, amit megőrzött mindvégig. A fa szemrehányás nélkül válaszolt: Ne tedd! Csak még jobban megsebeznél vele. Ezek mindörökre ott maradnak, akár a sebek, amelyeket az anyai szív hordoz. A férfi szemében könnycseppek jelentek meg, de az öreg platán így vigasztalta: ne sírj, az édesanyai szívhez is csak úgy lehet hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.

Reklámok