Walking Dead a középkorban

Beszélgetés Bíró Szabolcs íróval

Aki azt gondolja, hogy a történelmi regények korszakának leáldozott, az nagyon téved. A Dunaszerdahelyen született író eddig megjelent kötetei igen nagy népszerűségnek örvendenek, ami azt bizonyítja, hogy szükség van a mai nyelven megfogalmazott régi korszakok történeteit feldolgozó írásokra. A legutóbbi kötetével, ami a Lázár Evangéliuma címet viseli, Szabolcs ráadásul új dimenziókba helyezi a középkori történetmesélést. Az apokrif történelmi rémlátomás műfajmegjelöléssel kiadott könyv remekül használja fel a manapság nagy népszerűségben örvendő élőhalottas (ejtsd zombis) történetek ismerős elemeit, egy középkori idősíkban. Az alábbi beszélgetésben kiderül, hogy miért választotta ezt a bizarr párosítást abban a regényben, amely szokatlansága ellenére sem távolodik el a szerző kedvenc történelmi témájától, az Anjouktól.

Bíró Szabolcs véletlenül szeretett bele az Anjou-ház történetébe

– Milyen akadályokkal kellett szembenézned kisebbségi íróként, vagy esetleg mi az, ami szerinted előnyödre vált, hogy felvidéken születtél?

– Sosem tekintettem magamra kisebbségi íróként, az első pillanattól kezdve magyar íróként magyar olvasóknak alkottam, az összmagyar könyvpiacra dolgoztam. Láttam, hogy milyen az, amikor egyes írók bezárják magukat ezekbe a kis határon túli buborékokba, a könyveiket olvasóközönség híján ugyanúgy egymásnak osztogatva, mint a belterjes díjakat, és azt már kamaszként tudtam, hogy ebből én nem szeretnék részesülni. Felvidéki származásúként tehát sosem tekintettem magam szlovákiai magyar, csakis magyar írónak, és mindig is úgy véltem, az irodalomban nem számíthatnak mesterségesen kialakított államhatárok: engem bárhol olvashatnak, ahol magyarul olvasnak. Hogy ez a céltudatos konokság vagy épp a történelem szeretete a felvidékiségemből fakad-e, azt nem tudom.

– A tizenöt részes Anjouk sorozatból már megjelent hat kötet. Miért pont ez az uralkodói ház keltette fel az érdeklődésedet? Az időszak miatt, amikor uralkodtak, vagy más dolog is hatással volt rád?

– Szinte véletlenül alakult így ez az egész, a téma hozta magával a korszakot. Eleinte a Templomos Lovagrend érdekelt, annak is a magyarországi ága. Úgy gondoltam, az lenne a legizgalmasabb, ha a rend utolsó éveit mesélném el, ez pedig éppen egybeesik Magyarországon az Árpád-ház kihalásával, a trónharcok korszakával, és Anjou Károly felemelkedésével. Így született meg első történelmi regényem, a Non nobis Domine, amely magyar templomosokkal indít, de már az Anjou-ház korai történetével és a rozgonyi csatával zárja az események sorát. Ebből született meg végül az Anjouk című regénysorozatom, abból pedig egyfajta vadhajtásként a Lázár evangéliuma.

– Mi volt ez első szikra, ami a Lázár evangéliumának az ötletét adta, hogy egy történelmi regényt ötvözz egy zsáner műfajjal?

– Régóta piszkálta a fantáziámat, hogy vajon milyen lenne, ha egy történetben a zombik középkori hagyományőrzőkkel csapnának össze: mennyiben fordítaná meg az esélyeket a páncél és a régimódi fegyverzet? Végül arra jutottam, nem a középkort kell a jelenbe hozni, hanem az élőholtakat a középkorba ágyazni, és így nem is hagyományőrzőkkel, hanem valódi középkori harcosokkal szembeállítani. Ehhez tökéletes alapot biztosított a 14. századi nagy pestisjárvány, amely leigázta az akkori Európát. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha a pestist kicserélném élőholtakra, de közben a történet egy bizonyos pontjáig minden másban hűen követném a valós történelem eseményeit. Ahol pedig ez már nem lehetséges, ott is igyekeztem autentikus maradni, bár ez nyilván nem egyszerű egy ilyen műfaji keveréknél. A Lázár evangéliuma leginkább egy stílusgyakorlat volt részemről: kíváncsi voltam, mit tudok belőle kihozni.

– Mi volt a legnagyobb kihívás a két műfaj ötvözésében?

– Talán csak annyi, hogy a zombit, amely tipikusan egy huszadik századi popkulturális teremtmény, és elsősorban a fogyasztói társadalom szimbóluma, hogyan lehet eredményesen elhelyezni a középkori miliőben. Igyekeztem kicsit sajátosan megközelíteni az élőholtakat, miközben a klasszikus zombi-ábrázolásoktól sem akartam elrugaszkodni. Amikor láttam, hogy ez működőképes lehet, a többi már nem volt nehéz: a horror és a középkori történelmi tematika meglepően könnyen dolgozható össze.

– Van-e a főhősök által használt fegyverek közül, ami teljesen fiktív?

– Nincs. Éppen ez volt a lényeg, hogy az élőholtakon kívül a történetben minden a valós történelemre épüljön, tehát ne szerepeljenek a regényben fantasy-elemek vagy nemlétező tárgyak. Az általam leírt valamennyi fegyver létező darab volt a 14. században.

– Mi az (tárgy, fegyver, szokás vagy bármi más), amit a legjobban hiányolsz a középkorból? Mi az, ami szerinted még a 21. században is megmaradhatott volna?

– Megmaradhattunk volna sokkal természetközelibbeknek, olyanoknak, akik nem szemetelik agyon és teszik tönkre az egyetlen bolygót, ami alkalmas az emberi életre. Egyébként nem romantizálom túl a középkort, például nem kívánnék az 1300-as években élni, de néhány apróságot szívesen átemelnék belőle a mába. Nekem például egyáltalán nem tetszik az a felfogás, hogy fogadd el magad úgy, ahogy vagy, ne is változtass a hibáidon, ne küzdj érte, hogy esetleg jobbá válj. Az én középkori hőseim azt mondják: aki önmagát győzi le, annak nem lesz több ellensége. És még egy fontos dolog: nem önmagukat állítják a saját világuk középpontjába, mint ahogy azt ma sokan teszik.

– Van-e egyéni munkamódszered, az anyaggyűjtés, történet-kidolgozás, írás fázisaiban?

– Nem hiszem, hogy túl egyéni lenne, amit csinálok: szakirodalmat olvasok, történelmi jegyzeteket készítek, majd egy füzetbe felfirkantom az adott regény kezdetleges cselekményvázlatát. Közben rengeteget gondolkodom a szereplőkön, a történeten, a sok egyéb apróságon, és ezekről is mindenféle jegyzeteket készítek. Végül megírom a kiforrottabb, részletesebb második cselekményvázlatot, ez alapján pedig nekiállok a tényleges regényírásnak. Ha a második vázlat jól sikerült, azt már végig követni tudom az írás során, de nemegyszer előfordult, hogy eltértem egy-egy felvázolt jelenettől, és kicsit másképpen kanyarítottam a végleges történetet. Minden írásnapot azzal kezdek, hogy kijavítom az előző nap megírt részeket, és persze amikor elkészül a regény első, nyers változata, újraolvasom az egészet, rengeteg javítással: hol hozzáírok, hol átírok, pontosítok, hol törlök belőle. Ezután jön a szerkesztés, majd a tördelést követően a korrektúra, és végül a nyomdába küldés.

– Az anyaggyűjtés fázisában használsz digitális forrásokat is? Milyen forrásokat használsz fenntartással, vagy mellőzöl teljes mértékben, ha van ilyen?

– E tekintetben (is) régimódi vagyok, ugyanis az előtanulmányozás, jegyzetelés fázisában csakis nyomtatott anyagot használok. Van egy évről évre egyre szebbé váló szakkönyvtáram, ebből csemegézek, mellé pedig keresem a megbízható szakcikkeket, egyetemi munkákat, doktori disszertációkat. Ez utóbbiakat persze sokszor az interneten találom meg, de akkor is szépen kinyomtatom mindet, és úgy dolgozom belőlük. Igyekszem mellőzni a fantaszták műveit, amelyek mögött nem áll valós tudományos háttér. Mostanra szerencsére sikerült megtanulnom, hogyan szűrhetem ki az ilyen műveket. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a legszigorúbb szakkönyveket veszem a kezembe, de a könnyedebb ismeretterjesztő művektől is elvárom, hogy a valóság talaján maradjanak. Ezek mellett a régi forrásokat is kifejezetten szívesen használom, úgymint egykorú oklevelek és krónikák fordításait, illetve ma már elévültnek számító, 1800-as évekbeli történelmi munkákat, ezekből ugyanis olyan ízes szövegeket tudok a regényekbe csempészni, amit egy modern szakkönyv már nem ad át.

– Amikor egy könyv elkészül, van-e valami jellegzetes rituálé, amivel megünnepled, vagy miként szoktad a kreatív szabadság idejét tölteni?

– Minden könyvem írása úgy zajlik, hogy minél közelebb jutok a végéhez, annál többet dolgozom rajta egy nap. Az utolsó két-három hétben már annyit, hogy tetemes időt veszek el ezzel a családomtól: itthon vagyok ugyan, de nem mozdulok ki a dolgozószobámból, sokszor éjszaka sem, a legvégén pedig simán előfordulhat, hogy az utolsó huszonnégy órát végig írással töltöm. Így amikor végzek, nem kezdem el magamat ünnepelni, hanem egy jó alvást követően elmegyünk valahova a családdal, kirándulunk, velük foglalkozom, az övék vagyok. Mielőtt pedig nekiállnék a következő regénynek, mindig igyekszem kicsit kiszellőztetni a fejemből az előzőt: megnézek néhány filmet, egy-egy sorozatot, vagy olyan könyvet olvasok, ami távol áll az írói világomtól, és teljesen kikapcsol. De két könyv között is sok munkám akad: irodalmi rovatot szerkesztek, interjúkat adok, az internetes felületeimet gondozom, könyvturnézom (már ha épp nincs világjárvány, ugye), hibajegyzéket készítek a korábbi könyvek új kiadásaihoz, vagy épp filmes munkák felé kacsingatok. Az írói munka ettől szép, de ezért is nehéz: napi 8-10 óra helyett állandóan tart, több műszakban, és bőven nem csak a könyvek megírásából áll.

Az Anjouk-sorozat “vadhajtása” a Lázár evangéliuma

Megjelent a Szabadság c. kolozsvári napilapban

Teljes mérethez: jobb klikk, kép megnyitása új lapon

Erdélyi trónharc: könyvbemutató Várad-Rogériuszon

Kerekes József lelkipásztor ismertette a regényt

Kerekes József lelkipásztor ismertette a regényt

A magyar kultúra napja közeledtével, tegnap könyvbemutatót tartottak a nagyvárad-rogériuszi református templomban. A délelőtt 11 órakor kezdődő istentiszteletet követően Hover Zsolt Erdélyi trónharc című történelmi kalandregényét ismertették.

Az ünnepi istentiszteletet követően a tavaly megjelent könyvet Kerekes József helyi lelkipásztor ismertette. Hover Zsolt magyargyerőmonostori református lelkipásztor harmadik regénye Kalotaszegről indul és oda is tér vissza, közben pedig elkalauzol a 17. századi Nagyszebenbe, Kolozsvárra, Segesvárra és nem utolsó sorban Váradra is, ahol a várvédők török elleni harcába pillanthatunk be a regény világán keresztül. A többek között a váradi vár alaprajzával is illusztrált regény tíz énekből áll, ennek nyomán a mű balladai jegyeket is hordoz, hiszen Greguss Ágost meghatározásában a ballada tragédia dalban elbeszélve. „Az Erdélyi trónharc balladai jellegű, költőien érzelmes, ugyanakkor történelemkönyvnek sem utolsó. Közel hozza egykor volt történelmi nagyságok alakját: II. Rákóczi György, Barcsay Ákos, Apafi és Kemény János alakját. Fejedelmi tartásukkal, katonai rátermettségükkel, politikai nagyravágyásukkal. És kiderül, hogy vakmerőségük, rövidlátásuk, hatalomszomjuk miként okozta ezrek és tízezrek teljesen felesleges halálát” – jegyezte meg a könyvet méltató lelkipásztor.

Nemzeti öntudat

Hover Zsolt lelkipásztor, a kötet szerzője a magyar kultúra napjával kapcsolatos gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Elöljáróban elmondta, nagyon hálás azért, hogy regényének egyik helyszínén mutathatja be a könyvét. A város méltán kapott helyet a kötetben, hiszen a váradiak is hősiesen védték a várat – jegyezte meg. A magyar kultúra napját harminc éve ünnepeljük minden év január 22-én, Kölcsey 1823-ban ugyanis ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Kölcsey alkotásával nemcsak a magyar kultúrát formálta, hanem a magyar nemzeti öntudatot is. Ennek példája jelzi, hogy az irodalom nemcsak szórakoztat, hanem feledhetetlen érzéseket is tud adni. Egyes véleményekkel ellentétben nem kell megváltoztatni a Himnuszt, hiszen annak komorsága ellenére sem mondhatunk le fájdalmainkról, történelmünkről – jegyezte meg a lelkipásztor. Elmondta: a kultúrát nemcsak ápolni kell, azt gyakorolni is szükséges, a mindennapokban megélni. A kultúra pedig lehet szórakoztató is – fogalmazta meg ars poeticáját, rámutatva arra, hogy bár a regény megírása mögött komoly kutatói munka is rejlik, mindazonáltal szórakoztató jegyei is vannak. A szerző egyúttal felhívta a figyelmet az olvasás fontosságára, ugyanis az olvasás segít az összefüggések megtalálásában, a hétköznapi problémák megoldásában is.

János Piroska

Platánszív

A hatalmas lombkorona szabálytalan árnyékot vetett a fa törzse mellett lévő kitaposott földre, mintha valamilyen titokzatos ország térképét rajzolná ki. A fiúcska felmászott a vastag törzsön, amíg a zöldellő levelek teljesen el nem takarták. Mindig a fa koronája jelentette számára a biztonságot, amikor el akart menekülni a gyermekotthon zajától. A vén ágak között, a kert csendjében tudta igazán kisírni magát. A platán mindig meghallgatta, és a panaszaira nem szidással vagy dorgálással válaszolt, csak halk susogással. Legtöbbször még a fa gondolatait is hallani vélte, és érezte azt az oltalmazó, gondoskodó szeretetet, amit az édesanyjától soha sem kaphatott meg, hiszen soha nem ismerte.

A nevelők egy idő után már egyenesen a fa rejtekadó lombjai között keresték, amikor nyomtalanul eltűnt az árvaházból. Ezúttal nem azért kereste fel a rejtekhelyét, mert megbántották vagy verekedett, hanem búcsúzkodni jött. Megpróbálta gondolatban összegyűjteni mindazt, amit az öreg növény iránt érzett. Elmondta neki, hogy azok, akik örökbe fogadták, soha nem lépnek majd a helyére, hiszen az édesanyai szeretetet sem pótolhatja semmi. A vaskos ágak lágyan bólogattak a tavaszi szélben, így válaszoltak a kisfiú szívből jövő gondolataira. A gyermek félt, hogy talán soha nem láthatja viszont hűséges barátját, ezért meg akarta pecsételni a kapcsolatukat. Amikor lemászott a fa tövébe, előkotorta zsebéből ócska, fanyelű bicskáját, és elkezdte faragni vele a kérget. Az első betű egy kicsit otrombára sikeredett, de amikor a munkával végzett, elégedetten olvasta a rótt betűket, amelyek megörökítették a nevét: Tibor. Az elégedettség nem tartott sokáig, mert a fa többet nem szólt hozzá, csak némán csorgatta a faragás környékén életnedvét, amelyek az édesanya arcán legördülő könnycseppekre emlékeztettek. A gyermek egy pillanatra megállt, és arra várt, hogy a fa mégiscsak odasúg neki valamit búcsúzóul, de az ódon kert csupán a madarak civakodását visszhangozta. A fiúcska összeráncolta a szemöldökét, majd legyintett egyet, és továbbállt. Arra gondolt, hogy talán csak a képzelete játszott vele mindvégig, amikor hallani vélte a platán hangját.

Sok esztendő múlva a férfivá érett gyermek egy műtőasztalon feküdt, és orvosa az életéért küzdött, amikor megpróbálta újraindítani a szívét. Amikor az emberi eszközök kudarcot vallottak, az orvos kezébe vette a húsos szervet, és masszírozni kezdte. Néma fohászkodással dörzsölgette a beteg szívet, ami egy örökkévalóságnak tűnő idő után halkan megrezzent a gyógyító kezekben.

Ahogyan a folyók visszatérnek néha a régi medrükbe, úgy az ember életútja is visszakanyarodik a gyermekkori helyszínekhez. Tibort váratlanul megrohanták a régi érzések, amikor az öreg fára nézett, aki semmit sem változott a hosszú évek alatt. Amikor körbejárta a törzset, a sok faragás és rovás között megpillantotta a saját megkopott nevét. Eszébe jutott a búcsúzás, és arra gondolt, hogy a fa vajon miért némult el akkor hirtelen. Azért, mert megsebeztél, és fájdalmat okoztál. Pedig hányszor mondogattad nekem, hogy úgy szeretsz, mint az édesanyádat? A férfi ijedten a háta mögé pillantott, de a park teljesen néptelennek tűnt. Amióta megjárta a halál mezsgyéjét, sok különös dolog történt vele, de ez tűnt számára a legfurcsábbnak. Nemcsak a lombok halk suttogása csendült fel a fülében, hanem tisztán hallotta az öreg fát, mintha valakivel beszélgetne. „Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Rögtön lefaragom a nevemet, hogy eltüntessem” – szólt a férfi, és kotorászni kezdett a zsebében a régi bicskája után, amit megőrzött mindvégig. A fa szemrehányás nélkül válaszolt: Ne tedd! Csak még jobban megsebeznél vele. Ezek mindörökre ott maradnak, akár a sebek, amelyeket az anyai szív hordoz. A férfi szemében könnycseppek jelentek meg, de az öreg platán így vigasztalta: ne sírj, az édesanyai szívhez is csak úgy lehet hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.