Erdélyi trónharc: könyvbemutató Várad-Rogériuszon

Kerekes József lelkipásztor ismertette a regényt

Kerekes József lelkipásztor ismertette a regényt

A magyar kultúra napja közeledtével, tegnap könyvbemutatót tartottak a nagyvárad-rogériuszi református templomban. A délelőtt 11 órakor kezdődő istentiszteletet követően Hover Zsolt Erdélyi trónharc című történelmi kalandregényét ismertették.

Az ünnepi istentiszteletet követően a tavaly megjelent könyvet Kerekes József helyi lelkipásztor ismertette. Hover Zsolt magyargyerőmonostori református lelkipásztor harmadik regénye Kalotaszegről indul és oda is tér vissza, közben pedig elkalauzol a 17. századi Nagyszebenbe, Kolozsvárra, Segesvárra és nem utolsó sorban Váradra is, ahol a várvédők török elleni harcába pillanthatunk be a regény világán keresztül. A többek között a váradi vár alaprajzával is illusztrált regény tíz énekből áll, ennek nyomán a mű balladai jegyeket is hordoz, hiszen Greguss Ágost meghatározásában a ballada tragédia dalban elbeszélve. „Az Erdélyi trónharc balladai jellegű, költőien érzelmes, ugyanakkor történelemkönyvnek sem utolsó. Közel hozza egykor volt történelmi nagyságok alakját: II. Rákóczi György, Barcsay Ákos, Apafi és Kemény János alakját. Fejedelmi tartásukkal, katonai rátermettségükkel, politikai nagyravágyásukkal. És kiderül, hogy vakmerőségük, rövidlátásuk, hatalomszomjuk miként okozta ezrek és tízezrek teljesen felesleges halálát” – jegyezte meg a könyvet méltató lelkipásztor.

Nemzeti öntudat

Hover Zsolt lelkipásztor, a kötet szerzője a magyar kultúra napjával kapcsolatos gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Elöljáróban elmondta, nagyon hálás azért, hogy regényének egyik helyszínén mutathatja be a könyvét. A város méltán kapott helyet a kötetben, hiszen a váradiak is hősiesen védték a várat – jegyezte meg. A magyar kultúra napját harminc éve ünnepeljük minden év január 22-én, Kölcsey 1823-ban ugyanis ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Kölcsey alkotásával nemcsak a magyar kultúrát formálta, hanem a magyar nemzeti öntudatot is. Ennek példája jelzi, hogy az irodalom nemcsak szórakoztat, hanem feledhetetlen érzéseket is tud adni. Egyes véleményekkel ellentétben nem kell megváltoztatni a Himnuszt, hiszen annak komorsága ellenére sem mondhatunk le fájdalmainkról, történelmünkről – jegyezte meg a lelkipásztor. Elmondta: a kultúrát nemcsak ápolni kell, azt gyakorolni is szükséges, a mindennapokban megélni. A kultúra pedig lehet szórakoztató is – fogalmazta meg ars poeticáját, rámutatva arra, hogy bár a regény megírása mögött komoly kutatói munka is rejlik, mindazonáltal szórakoztató jegyei is vannak. A szerző egyúttal felhívta a figyelmet az olvasás fontosságára, ugyanis az olvasás segít az összefüggések megtalálásában, a hétköznapi problémák megoldásában is.

János Piroska

Platánszív

A hatalmas lombkorona szabálytalan árnyékot vetett a fa törzse mellett lévő kitaposott földre, mintha valamilyen titokzatos ország térképét rajzolná ki. A fiúcska felmászott a vastag törzsön, amíg a zöldellő levelek teljesen el nem takarták. Mindig a fa koronája jelentette számára a biztonságot, amikor el akart menekülni a gyermekotthon zajától. A vén ágak között, a kert csendjében tudta igazán kisírni magát. A platán mindig meghallgatta, és a panaszaira nem szidással vagy dorgálással válaszolt, csak halk susogással. Legtöbbször még a fa gondolatait is hallani vélte, és érezte azt az oltalmazó, gondoskodó szeretetet, amit az édesanyjától soha sem kaphatott meg, hiszen soha nem ismerte.

A nevelők egy idő után már egyenesen a fa rejtekadó lombjai között keresték, amikor nyomtalanul eltűnt az árvaházból. Ezúttal nem azért kereste fel a rejtekhelyét, mert megbántották vagy verekedett, hanem búcsúzkodni jött. Megpróbálta gondolatban összegyűjteni mindazt, amit az öreg növény iránt érzett. Elmondta neki, hogy azok, akik örökbe fogadták, soha nem lépnek majd a helyére, hiszen az édesanyai szeretetet sem pótolhatja semmi. A vaskos ágak lágyan bólogattak a tavaszi szélben, így válaszoltak a kisfiú szívből jövő gondolataira. A gyermek félt, hogy talán soha nem láthatja viszont hűséges barátját, ezért meg akarta pecsételni a kapcsolatukat. Amikor lemászott a fa tövébe, előkotorta zsebéből ócska, fanyelű bicskáját, és elkezdte faragni vele a kérget. Az első betű egy kicsit otrombára sikeredett, de amikor a munkával végzett, elégedetten olvasta a rótt betűket, amelyek megörökítették a nevét: Tibor. Az elégedettség nem tartott sokáig, mert a fa többet nem szólt hozzá, csak némán csorgatta a faragás környékén életnedvét, amelyek az édesanya arcán legördülő könnycseppekre emlékeztettek. A gyermek egy pillanatra megállt, és arra várt, hogy a fa mégiscsak odasúg neki valamit búcsúzóul, de az ódon kert csupán a madarak civakodását visszhangozta. A fiúcska összeráncolta a szemöldökét, majd legyintett egyet, és továbbállt. Arra gondolt, hogy talán csak a képzelete játszott vele mindvégig, amikor hallani vélte a platán hangját.

Sok esztendő múlva a férfivá érett gyermek egy műtőasztalon feküdt, és orvosa az életéért küzdött, amikor megpróbálta újraindítani a szívét. Amikor az emberi eszközök kudarcot vallottak, az orvos kezébe vette a húsos szervet, és masszírozni kezdte. Néma fohászkodással dörzsölgette a beteg szívet, ami egy örökkévalóságnak tűnő idő után halkan megrezzent a gyógyító kezekben.

Ahogyan a folyók visszatérnek néha a régi medrükbe, úgy az ember életútja is visszakanyarodik a gyermekkori helyszínekhez. Tibort váratlanul megrohanták a régi érzések, amikor az öreg fára nézett, aki semmit sem változott a hosszú évek alatt. Amikor körbejárta a törzset, a sok faragás és rovás között megpillantotta a saját megkopott nevét. Eszébe jutott a búcsúzás, és arra gondolt, hogy a fa vajon miért némult el akkor hirtelen. Azért, mert megsebeztél, és fájdalmat okoztál. Pedig hányszor mondogattad nekem, hogy úgy szeretsz, mint az édesanyádat? A férfi ijedten a háta mögé pillantott, de a park teljesen néptelennek tűnt. Amióta megjárta a halál mezsgyéjét, sok különös dolog történt vele, de ez tűnt számára a legfurcsábbnak. Nemcsak a lombok halk suttogása csendült fel a fülében, hanem tisztán hallotta az öreg fát, mintha valakivel beszélgetne. „Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Rögtön lefaragom a nevemet, hogy eltüntessem” – szólt a férfi, és kotorászni kezdett a zsebében a régi bicskája után, amit megőrzött mindvégig. A fa szemrehányás nélkül válaszolt: Ne tedd! Csak még jobban megsebeznél vele. Ezek mindörökre ott maradnak, akár a sebek, amelyeket az anyai szív hordoz. A férfi szemében könnycseppek jelentek meg, de az öreg platán így vigasztalta: ne sírj, az édesanyai szívhez is csak úgy lehet hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.

Hover Zsolt Hetedhét Ösvényén

Az Agnus rádió interjúja hallgató az alábbi linken:

Kattints Ide, a meghallgatáshoz

Április 16-án mutatták be Kolozsváron Hover Zsolt kalotaszegi lelkipásztor, újságíró, író első kötetét, amelynek címe: Hetedhét Ösvényen. A 14 éven felülieknek ajánlott meseregény amolyan erdélyi magyar Gyűrűk ura, és mégis teljesen más, szereplői sárkányok, táltosok, garabonciás diák, minden oldalon magyar népmesei motívumok, vidékünk legendái elevenednek meg, egy kis fikcióval fűszerezett kalandokban. A szerzővel Adorjáni László beszélget.